1. rész: A nő, aki fut

0
fut

Eddig ötször teljesítette az Athén-Spárta 245,5 km-es távot. Hihetetlen akaraterő, emberfeletti kitartás, óriási példakép!

2004.08.10Lubics Szilvia

Sziasztok, Lubics Szilvia vagyok. Leginkább arról ismernek az emberek, hogy szeretek futni. Ez igaz, bár gyorsan megjegyezem, valójában hobbifutó vagyok és nem profi versenyző, aki egyesületben edz és szervezett keretek közt készül a versenyekre. Az én szervezett keretem a családom, ugyanis három vagány fiúgyermek, Olivér, Botond és Kolos anyukája vagyok. Legfőbb feladatomnak azt tartom, hogy őket terelgessem szépen előre az életben. Tyúkanyó típusú szülő lévén fiaimmal eléggé intenzív a kapcsolatom. Ebben szerencsés módon nagy szerepe van páromnak is, aki nemcsak jó apa, hanem figyelmes férj is. Nem titok, hogy idén múltam 40 éves, s hogy fogorvosként dolgozom Hahóton, Nagykanizsa közelében, ahol családommal élek.

Nem is húznám ennél hosszabbra a bemutatkozást, mivel úgy sejtem, itt a yesssfactor.hu-n leginkább hobbimra, a futásra vagytok kíváncsiak. Szeretek futni, ez tény. Tudom, hogy sokan csodabogárnak tartanak, mert hétköznapi mércével igen nagy távokat teljesítek. Valójában csak mosolygok ezen, s azt szoktam mondani, fogalmam sem volt, hogy így lesz, ez az egész csak így alakult… Teljesítményeim alapján sokan azt feltételezik, hogy már gyerekfejjel űztem valamilyen kemény sportot, s hogy abból alakult ki valamilyen módon a futás. Ezzel szemben a helyzet az, hogy egyáltalán nem sportoltam a 23 éves koromig. Testmozgás szempontjából lábamat lógatva végeztem el a gimnáziumot és az egyetemet.

A sport csak később jött be az életembe. Nagyjából így történt: amikor kézhez kaptam a diplomámat, felszabadult egy csomó időm. Hiszen akkor már „csak” dolgoznom kellett. Zalaegerszegen, ahol akkoriban éltem, eltévedtem egy aerobic órára, s valahogy ott ragadtam. Meglepően jól éreztem magam rögtön az első edzésen. Szólt a zene, ritmusra mozogtunk, tökéletesen kikapcsolt. Hamarosan azon kaptam magam, hogy naponta kétszer járok aerobikra, nem csak hétköznapokon, de hétvégén is. Feltöltött. Lassan ez is kevés lett. Maradt bennem valami, amit akkor nem tudtam volna megfogalmazni, de éreztem, hogy még ki kell adnom magamból, még mozognom kell. Ezért olykor kimentem, csak úgy, futni.

2004.11.4Nem sokat gondolkodtam azon, hogy hogyan is kellene kezdeni. Legelső alkalommal ugyanis rögtön 14 km-t futottam. Gondoltam, elszaladok a lakásunktól a közeli erdőig, és vissza, a távolság pedig ennyi volt: kétszer 7 km. Működött! Teljesen jól éreztem magam a dologtól, úgyhogy egyre gyakrabban indultam neki a távnak. Volt az erdőben egy forrás, ott megálltam, vettem néhány mély levegőt, majd fordultam is vissza. Mivel testemnek, lelkemnek igen jól esett ez a kis átmozgatás, gyakorlatilag mindennapos rutinná vált számomra a futás. Fél évig tartott ez a korszakom, melynek az vetett véget, hogy állapotos lettem. Amint tudatosult bennem, hogy babát várok, minden testmozgást feladtam, mert féltettem a babát, nem mertem sportolni. Aztán épp csak világra jött első gyermekem, Olivér, hamarosan újra gömbölyödni kezdett a pocakom, jött a második baba, Botond. Két kisgyerek mellett gyakorlatilag nem volt időm semmire, futásra meg pláne. Mindössze otthon tudtam megoldani a testmozgást, így nagy ritkán, amikor mindenki aludt, elindítottam egy Norbi videokazettát.

De bevallom, nem sok energiám volt akkoriban. Mindkét kisfiam sokáig szopizott. Ahogy a lelkem is teljesen átadtam az anyaságnak, úgy a szervezetem is mindent feláldozott az ügyért. Borzasztóan lefogytam, végül már csak 43 kg-ot mutatott alattam a mérleg. Beteges lettem, alig volt erőm. Nehéz időszak volt.

Hogy miként álltam fel ebből a helyzetből, az jövő heti bejegyzésemből kiderül.
Addig is fogadjatok el egy tanácsot tőlem: húzzatok fel sportcipőt és menjetek futni!

Szilvia összes bejegyzése!

 

Megosztás

Szólj hozzá